Indulásra kész

Story Of My Life - ez volt a dal címe, legalább hárommilliószor hallottam és most is ez szólt a rádióban, mikor a kocsiba ültem anyával és vártuk a húgomat, Mimit. Június első napjaiba voltunk,éppen hogy vége lett az iskolának és a ballagásomnak, amúgy sikeres lett az érettségim is és Mimi, a húgom most lesz végzős. Még mindig a húgomra vártunk és amíg vártunk, addig gyönyörködtem a tájba, minden virágba borult, meleg volt és a nyár gyakorlatilag már megérkezett. Ez pedig természetesen azt jelentette hogy indulhatunk a táborba Budapest mellé, ez egy amolyan "zenei" tábor, ami csak a zenéről szól. Mikor már untuk a várakozást, mert Mimi még mindig nem jött le ezért elhatároztam, hogy felmegyek hozzá és megkeresem. - Mimi, nem sietnél? Elkésünk!- kiabáltam be a szobájába. - Jövök, nem kell parázni nem késünk el. Könyörgöm reggel 6 óra van.- kiabálta vissza. Engem nem érdekelt hogy öltözött vagy valami ilyesmit csinált, benyitottam és kivittem a bőröndjeit a kocsihoz, hogy minél hamarabb indulhassunk. Pár perc múlva csodák csodájára kitántorgott a bejárati ajtón és így el is tudtunk indulni. De előbb Pécsre mentünk bevásárolni, mert anya a vonatállomásig vitt minket mivel nem volt hajlandó felkocsikázni velünk, vagyis mennie kellet dolgozni. Bevásároltunk gyorsan a Tescoba és indultunk is a vasút felé mikor anyának eszébe jutott, hogy Emi is jön, Mimi barátnője így vissza kellett mennünk az Árkádhoz és mire oda értünk Emi már várt minket, fülig érő mosollyal. - Jó reggelt Móni néni. Sziasztok.- köszönt. - Jó reggelt. Gyere segítek bepakolni a csomagjaidat. - ajánlotta fel anya és kivette azokat a kezéből és a csomagtartóba rakta. Emi hátraült Mimi mellé és végre indultunk. Anya az út közben kioktatott hogyha megérkeztünk hívjam fel, hogy minden rendben. Egész végig a vasútállomás felé csak beszélt, még akkor is mikor feljött velünk a vonatra. - Anya!- mondtam, próbálva halkan beszélni, de ő ügyet se vetett rám, beszélt volna tovább, ha nem jelentik be hogy a Budapestre tartó jármű 5 percen belül indul. - Gyerekek vigyázzatok magatokra, írjatok hogy mi van, tudjam, hogy még éltek.- aggodalmaskodott. - Jól van hívni fogunk de szállj le mert indulunk.- mondtam. Elköszöntünk és már indultunk is. Én mint mindig bedugtam a fülhallgatót és zenét hallgattam, Mimi meg Emi beszélgettek meg hülyéskedtek. Dombóváron járhattunk mikor a húgom bejelentette hogy lejárt a diákja, de nem paráztunk be hiszen nem diák jegyet vettünk hanem teljeset. *Budapesten* -... ilyen kevesen?- hallottam Emit, miközben ujjával a csoport felé bökött amihez mi is tartoztunk. - Igen, ilyen kevesen, több mint 15 ember plusz-mínusz a kísérők mert nem mindenki, vagyis szerintem rajtunk kívül senki nem volt 18 éves. - Jó napot, sziasztok. - köszönt az egyik anyuka aki kísérő volt, ő minden évben kísérő szokott lenni. - Jó napot, megérkeztünk.- mondtam mosolyogva. - Ő új itt? - kérdezte miközben Emire nézett. - Igen és ha nem gond nem kéne így fintorogni.- szólalt meg Mimi bunkón. A nő nem mondott semmit, hanem elfordult és elment a többiekhez. - INDULHATUNK.- kiabálta el magát. - Mindenki szálljon fel a buszra! - kiabálta még mindig. Mindenki így tett és elmondta a további információkat. - Adri, Te leszel az egyik segítő, mivel elmúltál 18 éves és ha gondoljátok lányok ti is lehettek. - mondta a nő. - Én biztos nem, nem akarok bocsi.- mondta Mimi és Emire nézett. - Én se szeretnék. - jelentette ki a barátnője. - Rendben akkor mi ketten leszünk, a szülők nem jöhetnek, úgyhogy kérem szálljanak le a buszról. Leszálltak és indultunk is és végre eszembe jutott, hogy hogy hívják a kísérőt, Melindának.